Olvassátok szeretettel!
KÉRDÉS: Miért kellett olyan sokat várnunk a "Chicago XXX"-ra? 15 éve ugyanis ez az első teljesen új anyag, a "Twenty1" 1991-es megjelenése óta...
LAMM: A válasz egyszerű: a Peter Wolf-fal tervezett "Chicago 22"-höz óriási lelkesedéssel és reménnyel álltunk hozzá, hiszen visszatértünk ahhoz a zenei hozzáálláshoz, ami a korai albumainkat jellemezte. Feszes, sokkal nagyobb kihívást jelentő dalok, mint bármi, amit a 80as években csináltunk. Az eredmény: összekülönbözés a Warner/Reprise kiadóval, és a lemez meg-nem jelenése. Ez az egész zenekart elkedvetlenítette, és mivel úgy gondoltuk, hogy kihoztuk magunkból a maximumot, minek csináljunk olyan zenét, amire bár mi igazán büszkék vagyunk, semmi támogatást nem kapunk a kiadótól.
K: A korai korszakban te voltál az egyik fő dalszerző, de ez az évek során megváltozott. Miért? Az olyan új tagok beszállása miatt, mint Bill Champlin és Jason Scheff? És a későbbiekben hogy történt, hogy külső dalszerzők kezdtek dolgozni veletek, ellentétben a korai időkkel, amikor csak ti írtátok a dalaitokat?
L: A trend a külső dalszerzők beépítésére a 80as években kezdődött, egyfajta alternatívaként szolgálva arra a fajta dalszerzésre, ahogy azelőtt dolgoztunk, hiszen azt a kiadó non-kommersznek ítélte, és ezért fenyegetővé vált a menedzsment, a rádió, és az MTV számára.
Még mindig én vagyok a fő dalszerző, és soha nem hagytam abba a dalszerzést, még ha a zenekaron belül az én ízlésemben nincs is bizalom. Nem véletlenül volt 5 Robert Lamm szólóproject 1990 óta...
K: A "Chicago-sound" nagyot változott, mikor David Foster került a produceri székbe a 16-os lemeznél. Miért választottátok őt? Azért, mert korábban Bill Champlin-nel dolgozott? Ez egy tudatos döntés volt, hogy azért döntöttetek mellette, hogy változtasson a hangzáson?
L: Fostert már fontolóra vettük a 13-as és a 14-es lemez körül is, de végül a 16-osnál alkalmaztuk. Jó hírneve volt a Hall & Oates-szal, illetve más nagy előadókkal végzett munkája miatt. Champlin dolgaiban való részvétele számunkra jelentéktelen volt és mellékes. A Chicago karrierjében ezen a ponton a mainstream popzene megváltozott, és Foster úgy gondolta, hogy a sound legfontosabb részei Cetera hangja és - kisebb mértékben - a fúvósok.
K: Az utolsó David Foster-rel készült album a 18 volt. Miért nem alkalmaztátok őt a későbbiekben?
L: Foster nem érezte a banda dinamikáját, és azt az elkötelezettséget, ami bennünk volt egymás felé. És nem szerette Scheff hangját sem. A 18 meg is bukott, mert Foster ragaszkodott ahhoz, hogy mindent ő irányítson a munkálatok alatt, ahelyett hogy hitt volna a banda erejében.
K: Rengeteg szó esik a "Stone Of Sisyphus" c. meg nem jelent lemezről, és nagyon sok embertől azt hallottam, hogy egy igazi mestermű. Amennyire tudom, azért nem jelenhetett meg, mert nem volt elég kommersz. A kérdésem az: napvilágot lát valaha ez az album? Észrevettem, hogy a "Chicago XXVI" lemezem a Chicago Recordings Inc.- nél lett megjelentetve. Létezik még ez a kiadó? Ha igen, megjelenhet itt az "SOS" ? Bár azt is el tudnám képzelni, ha az olasz Frontiers kiadó érdeklődne az anyag iránt. Vagy jelenleg csak a Rhino-nál jelentettek meg lemezeket?
L: Lásd 2-es válasz. A Rhino birtokol minden master-t és jövő évben ki is fogja adni a Chicago 22-t. Chicago Records? Az már nem létezik.
K: Az egyik kedvenc Chicago albumom a "Night & Day". Egyszerűen imádom azokat a jazz és big band klasszikusokat a ti hangszerelésetekkel. Iszonyú nagy mennyiségű dal van azokból az időkből (1920-1950 közöttről). Nem terveztek egy "Night & Day" Part 2-t ?
L: Köszönöm a szavaid erről a lemezről, ez az egyik legnagyobb büszkeségünk. Talán lesz folytatása. Ha Bruce Fairbairn nem hunyt volna el, valószínűleg már lenne is!
K: A legendás néhai Bruce Fairbairn volt a producer a "Night & Day"-en. Milyen volt vele dolgozni és mennyivel volt másabb, mint David Foster?
L: Fosternek kényelmesebb szólóelőadókkal dolgozni. A tapasztalatunk Bruce-szal az volt, hogy megértette a zenekar természetét, hogy hogyan történik a közreműködés a Chicago minden irányából, megadta nekünk a teret, hogy ez az album rendkívüli lehessen.
K: Egy másik kedvenc albumom a "Twenty1", és ha már zseniális producerekről beszélünk, a dalok nagy részén Ron Nevison dolgozott veletek (ahogy pár dalon a 19-en is). Hogy jött az ötlet hogy vele dolgozzatok?
L: Nevison szigorúan a 80as évek végén lévő nagy sikereinek köszönhetően lett kiválasztva. Ő hozta a Diane Warren nótákat is a lemezre. Nem értettük, miért kell ilyen egyszerű zenét csinálnunk. De ezek voltak a slágerek. Ebben az időszakban merültek fel a problémák Danny Seraphine gyengülő teljesítményével, így már nem is játszik a lemezen, és szinte teljesen mellőzve lettek a fúvósok is. Én személy szerint ragaszkodtam a fúvósokhoz azokban a dalokban, amiket én írtam ezeken a lemezeken.
Nevison nem zenész, és ez így nem működött.
K: A Chicago-nak jó hosszú történelme van. Mit gondolsz, mennyiben másabb a banda most, mint amikor elkezdtétek?
L: A fő differenciák: nincs Terry Kath és rossz a felfogás. A menedzsment képes volt irányítani az eredeti tagokat, így már inkább pénzkereseti forrásként funkcionál. Sokkal több lehetett volna...
K: A Chicago-ban mindig is sokan voltatok tagok. Jelenleg 8-an vagytok. Nehéz így a döntések meghozatala ? Van valaki a bandában, aki kimondja a végső szót, ha nem tudtok dűlőre jutni? Mondjuk te, vagy Jimmy Pankow?
L: Lásd az előző válasz...Amúgy pedig 4 eredeti tag van. Champlin és Scheff partnerek, ők nem kívántak részt venni a döntések meghozatalában, sajnos. Imboden és Howland pedig alkalmazottak.
K: Hogy jött létre a Beckley-Lamm-Wilson project?
L: Mialatt a második szólóalbumomat készítettem, Beckley küldött egy dalt a produceremnek, Phil Ramone-nak, aki azt javasolta, hogy énekeljek egy dalt Carl-lal és Gerry-vel.
Amikor ezt a projectet elkezdtük, már rég barátok voltunk, és mind elidegenedtünk az eredeti bandáinktól, úgyhogy buzgón vetettük bele magunkat a közös munkába.
K: Közreműködsz Roger Daltrey "Rocks In The Head" c. szólóalbumán is. Hogy kerültél ebbe a projectbe?
L: Az akkori dalszerző partnerem, Gerard McMahon dolgozott ezen a projecten és megkért, hogy csatlakozzak. Igazán örülök, hogy megismerkedhettem Daltrey-val, aki egy kitűnő művész.
K: A Chicago szerepel egy dallal az "USA for Africa" lemezen, a "Good For Nothing" c. nótával. Hogy kerültetek szóba ennél az albumnál?
L: Quincy Jones és a többiek akik az albumon dolgoztak, kitalálták, hogy fel akarnak minket tenni a lemezre, a lemezeladási számok növelésének érdekében. (jótékonysági lemez - a szerk.) Foster szintén szerepelni akart az albumon.
K: A "Good For Nothing" külön erre a lemezre lett írva és feljátszva?
L: Nem, a dalt én és Richard Marx - Foster protezsáltja - írtuk, még a Chicago 17-re. Marx is hangszerelte a dalt.
K: Nem volt nehéz kiválasztani egy albumra való dalt a "Night & Day"-re hiszen annyi fantasztikus örökzöldből lehetett választanatok?
L: De, rengeteg jó dal született abban az időben. Mindig emlékeztetni kellett magunkat arra, hogy itt big bandekről van szó, nem csak a jazzről, Porter-ről, Gershwin-ről, stb. Azt hiszem jól sikerült a döntésünk, noha van pár megkérdejelezhető választás is, mint pl a "Blues In The Night" és a "Dream A Little Dream".
K: Nem volt nehéz áthangszerelni ezeket a klasszikusokat ? Hogy vettétek ezt a kihívást ?
L: Ha valami vidám hangulatban telik, akkor semmi sem nehéz! A dolog kulcsa az volt, hogy emlékezzünk, ez egy Chicago album lesz.
K: Hogy éltétek meg Peter Cetera helyettesítését és mért Jason-ra esett a választás?
L: Olyasvalakit akartunk, aki igazán a Chicago részévé akar válni. Cetera pont jókor ment el.
Egy olyan hangot akartunk, aki nem olyan mint a többi pop/rock hang. Jason hangja nagyon karakteres, felismerhető. Tehetséges zenész, nagyszerű basszusgitáros, dalokat is ír, így hát tényleg tökéletesen beleillik a zenekarba.
K: El tudom képzelni, hány kiadatlan Chicago nóta lehet a tarsolyotokban. Más olyan bandák is kiadtak korábban meg nem jelent dolgokat, mint a Toto, a Beatles, vagy a Bon Jovi. Ti nem terveztek egy ilyen Chicago Box Set-et?
L: Nagyon kevés ilyen anyagunk van, ami van, az pedig a Rhino újrakiadásokra kerül. Bővebb infoért nézelődj a Rhino.com-on.
K: Tudomásom szerint Keith Howland nem játszott egy lemezen sem a Chicago előtt. Hogy jött az ötlet őt választani 1995-ben, miközben annyi brilliáns gitáros volt L.A.-ben, akik mellett dönthettetek volna? (Nem Keith értékét kétségbevonva, hiszen ő is brilliáns!)
L: Howland Chicago koncerteken nőtt fel, tudja az egész repertoárt, megérti Kath hatását a Chicago sound-ra, friss ötletei vannak, részt vesz a munkában, és óriási energia van benne. Ő volt a megfelelő választás!
K: Bruce Gaitsch tagként van feltüntetve a "Night & Day"-en, mégsem maradt tag. Miért?
L: Bruce egy nagyszerű barát, és képzett gitáros. És ő is Chicago-ból jött! Épp akkor szűnt meg a kapcsolatunk DaWayne Bailey-vel, és Bruce örömmel ugrott be. Nem különösebben akart állandó tag lenni, és nem is énekel.
K: A szólelemezeden, a "Life Is Good In My Neighborhood"-on Phil Ramone-nal dolgoztál együtt. Milyen volt vele a közös munka, és mennyivel volt másabb mint a többi fantasztikus producer, akikkel összehozott a sors?
L: Phil nagyon bátorító volt velem egy olyan időszakban, amikor nagyon kellemetlenül éreztem magam a bandában. Hosszú történelme van a Chicagoval, régóta ismerem, és ő egy barát.
És meg kellene említenünk a két másik producert, akik érintettek ebben a projectben, Randy Goodrum-ot és John Van Eps-t.
K: Te írtad vagy közreműködtél a legtöbb dalban a lemezeden, a "Subtlety & Passion"-ön. Hogy zajlottak a munkálatok?
L: Mintha csak a mennyben lettem volna. Rengeteg időt töltöttem a vázlataimmal, amiket az évek során halmoztam fel a stúdióimban New York-ban és California-ban. Tudtam, hogy ez egy olyan album, amit a Chicago-nak kéne megcsinálnia. Habár az én témáim Terry Kath elvesztéséről, az új életemről az új szerelmemmel, Joy-jal, a gyermekeimről, 9/11-ről, a zenekarbeli testvéreimmel való kapcsolatomról szóltak. Nagyon személyes témák. Ez volt a lényeg. Az érzéseimről írni, nem valami szar power balladákat játszani.
K: Hogy választottad ki a zenészeket hozzá?
L: Azt akartam, hogy mindenki játszon rajta, aki valaha játszott a Chicago-val, még Terry Kath is, mivel ez a lemez egy hódolat volt a Chicago felé. Pár ember viszont sajnos nem ért rá abban az időpontban, amikor a lemezt vettük fel, és ezt mélységesen sajnálom.
K: Azt olvastam valahol, hogy a Chicago dolgozott együtt Duke Ellington-nal, illetve részt vettetek egy TV show-ban vele. Igaz ez? Milyen volt a kapcsolatotok?
L: Duke akkor már nagyon beteg volt, és nem sokkal a show után elhunyt. Találkoztunk a 20. század legnagyobb zenészeivel, és ők mind nagyon kedvesek voltak az "új fiúkkal". Szerezd be a "We Love You Madly" c. DVD-t!
K: Hogy lehet, hogy nem használtátok több dalodat a "Chicago XXX"-on?
L: A producer, Jay De Marcus feladata volt, hogy jól válassza ki a dalokat. Az én személyes választásom nem ezekre esett volna. Pankow nem hozott dalokat, Loughnane dalait nem használtuk fel. Én 9 nótát hoztam.
K: Terveid között szerepel egy új szólóalbum?
L: Igen, mindig is fogok új zenéket írni. Most fejeztem be egy lemezanyagot, ami a "The Bossa Project" névre hallgat majd, és 2008 közepén fog megjelenni. CD-n és letöltéssel is elérhető lesz majd.
K: Mely előadók voltak a legnagyobb hatással rátok, mikor elkezdtétek?
L: Otis Redding, Sam & Dave, James Brown, Beatles, Motown, Mothers Of Invention, Vanilla Fudge, Don Ellis, Traffic, Jimi Hendrix, stb.
K: El tudod magad képzelni más stílusokban, mint pl. progresszív rock, fusion vagy heavy metal? (értsd: klasszikus 70s 80s metal)
L: Nyitott vagyok minden stílusra, átszűrödve az én ízlésemen és intellektusomon.
K: Amikor találkoztam nemzetközelig ismert zenészekkel, nekem úgy tűnt, hogy sokuk elismeri és felnéz a progresszív rock/metal-ban utazó Dream Theater-re. Kiváncsi vagyok te hogy vagy ezzel?
L: Őszintén megmondva, sosem hallotam őket. De majd utánanézek. És te ismered a Monkey Business-t? (A Monkey Business egy cseh funk banda. Robert Lamm látta őket Prágában, és nagyon érdekesnek találta a funkos zenéjük előadásmódját az európai érzékenységükön keresztül interpretálva.)
K: Játszottál a Howland/Imboden projectben, ami fusion zene volt. Írtál dalokat és közre is működtél bennük, főleg Chicago tagokkal. Milyen érzés volt ugyanazokkal az emberekkel másfajta muzsikát játszani?
L: Arra emlékeztetett, hogy hogyan kéne funkcionálnia a zenekarnak, ahelyett, hogy egy cégként működne.
K: A rengeteg zenész közül, akikkel együtt dolgoztál, ki tette rád a legmélyebb benyomást és kire nézel fel a leginkább?
L: Rengeteg van, nem tudok kiemelni.
K: Kik azok a zenészek, előadók, akikkel nem dolgoztál együtt, de szeretnél?
L: McCartney, Prince, John Mayer, Imogen Heap, Sly Stone
K: Van tervben Chicago turné Európában?
L: Szeretnénk lefoglalni egy turnét 2008 tavaszára!
Nagyon köszönjük, hogy időt szakítottál a kérdéseink megválaszolására, ez nagyon megtisztelő!
.jpg)
Interjú: Morten Lauridsen, Blue Desert
forrás: (http://www.bluedesert.dk)
Fábián Bence · http://rosszotlet.blogspot.com 2007.11.20. 22:34:59